Némileg meglepő, de a minap először próbálkoztunk meg egy-két saját szerzemény felvételével. A darabok a “Dunai hajóút” címet viselő nagyobb lélegleztű műalkotásból vannak. Ez egyúttal a második kifejlett saját produkciónk is. A közeljövőben több előadást is tervezünk, egyelőre Japánban, de idővel majd mo-n is túrnézunk, kitartás! A promó hanganyagokra is várjatok még légyszi, jó? 😉
Na nem olyan nagy sztori ám, de azért elmesélem. Mint azt a korábbi bejegyzésben első húrként már megpendítettem, a nagy távolságokban való szállításánál az okozza a legnagyobb nehézséget, hogy túl lóg mindenféle postai illetve repülőtéri méret határon. Ezek a kilógások pedig súlyos forintokba, yenekbe kerülnek. Nem beszélve arról, hogy törékeny alkat lévén, a csomagok lelki békességéért felelős pszichológusért is csengetni kell. Mit is jelent ez? Legutóbb, Pekingben az átszállásnál volt szerencsém elnézni, ahogy bebakolják a csomagokat a raktérbe. Na nem izgatott volna különösen a dolog, ha a saját bőröndömbe ezúttal nem a kedves harmónikámat csomagoltam volna. Na zenészek persze általában ilyet nem szoktak, hisz megkülönböztető matrica nélkül feladni bármi fontos hangszert nem illik. Én is felvittem volna magammal a fedélzetre, ha ezen a járaton ne lett volna 5 cm-el kisebb a kézicsomag megengedett mérete mint mondjuk más cégeknél. És valóban odafelé ha felvittem volna a fedélzetre és nem lett volna üres mellettem egy hely, akkor gyakorlatilag nem tudtam volna igazán hova rakni, mert a felső rekeszekbe, amik az én ülésemhez jártak volna, a személyzet már előre bepakolt… Mindenhol vannak érdekes szokások mindenesetre. Lényeg a lényeg, hogy betettem a nagy csomiba a hangszert és bíztam a pakoló személyzet jó hangulatában.
Ahogy várom az átszállást a rendkívül impozáns, építészetileg brilliáns tetőszerkezetű, bár alatta kissé kies Pekingi reptéren, bámulom a határt, s valahol az aszfalton éppen behúzták a nagy méretű kosárkákra emlékeztető kis kocsikat. A napos egy emelvényre állva kezdte el etetni a gépet pocijába. Egy másik kolléga a gépben várta hogy átvehesse az érkező darabokat. A naposunk, valószínüleg, bár határozottan rosszul, úgy tanulhatta, hogy ezeket a csomagokat feltétlenül dobni kell egy picit. Hogy legyen egy kis hangja. Ez amolyan vámvédelem is egyben. Bár neki semmi köze a vámoláshoz ezen a gépen, hiszen csak átszállinkózás. Próbáltam neki az üvegfalak mögül jelbeszéddel elmagyarázni…
NEM KELL DOBÁLNI! SOKKAL TÖBB IZOM HA SZÉPEN RAK! IZÜLET SEM KREPA LESZ!
Valószínüleg nem beszéltem azt a kínai jelbeszéd akcentust amit ő, ezért nem érthette meg az üzenetemet. Megpróbáltam aztán nagyméretű kínai írásjeleket írni a levegőbe, hátha az jobban megy hiszen az akcentus biztos. Ez sem sikerült, valószínüleg nem tudott olvasni… Tovább dobálta, és biztos vagyok benne hogy élvezettel! Ő olyan munkát csinál amit szeret!
Végülis mindkét hangszer épségben utazott. Tehát visszatérve a kotóra. A sztenderd méretű kotók hossza 180-190cm körül van. Korábban egy másik légitársaságnál 190 cm volt a mágikus határ. 182cm-es hangszerre emlékszem, de a végén valahogy mégis lehúztak plusz pénzre, merthogy átléptem a 190cm-ert. A mostani úton a légitársaság a feladott poggyászt 160cm-ig engedélyezte. Úgy alakult, hogy ezúttal egy jóval rövidebb hangszert viszek, ún. neogotó-t, és nagy magabiztossággal álltam sorban a becsekkolásnál. A szemfüles csekkolónő ki is szúrta rögtön sas-szaglásával, hogy a csomagolópapírba betekert dolog, némileg gyanús. Nem mondom látszólag akár lehetett volna egy alúltáplált gyerek múmia is akár. Könnyedén felkaptam a hónom alá. Megmondtuk, hogy hangszer, megnyugodtak. Törékeny? Igen, de annyira nem akarok hogy fizessek is érte… Elkezdték méricskélni. Mondom otthon lemértem. Nem is tudom miért mondtam, amikor valójában nem is mértem le, csak azt hittem tudom a hangszer méretét, mert valami oldalon úgy láttam. Tévedtem… mondják a nők, mert most már ketten voltak, hogy túl lépi kicsit a határt. Mondom az alján tetején csak szivacs van, az össze nyomható. Jól van igen, meg mondta hogy lemérte otthon, ezért most elengedjük, zárta le az ügyet az egyik kedves hölgy. Huhh…. Szerencsére annyira magabiztos voltam hogy nem jutott idő aggódni a dolgon, ezúttal bejött. Ráadásul volt annyira segítőkész a csekkolina, hogy rárakott egy “óvatosan törékeny, de nem vállalunk felelősséget” matricát. Na ez aztán a szolgáltatás! Ha ezt is a pakolófiúkra bízzuk, forgáccsá lett volna mire hazaérek vele. Hát ugye ha van fűrész-hangszer, akkor kell lennie forgács-hangszernek is. Tanulság, ha olcsón akartok kotót szállítani válasszatok rövid méretet, még a postán is fel lehet adni. Na persze a kicsi hangszer csak gyakorlásra van, fellépni vele nem szokás, legalábbis Japánban. Azt azért el kell mondani, hogy a japán tradícionális zenei világban tevékenykedők nem igazán tudják elképzelni, legalábbis elsőre, hogy milyen is a helyzet pl Magyarországon ezen a téren. Pl, hogy nincs összesen 10 db hangszer az országban, abból is kb 2 van használva. Valljuk be mindegy milyen, csak legyen valami hangszer ami megszólal és lehet rajta gyakorolni. Legalábbis én egyelőre emellett a koncepció mellett vagyok. Azt nem mondom, hogy rendeljetek tőlem és legközelebb viszem (egyelőre nem tervezek hangszer importálással foglalkozni), de mindenkit csak bíztatni tudok, hogy ha érdekli a hangszer és mindaz ami körülötte van, na nem a csomagolásra gondolok, akkor nyugodtan álmodozzon. Az első lépés nehéznek tűnik, de most a kis kotó története folyamány megcsillant a fény az alagút végén.
…A téma még folytatódik, de abban már nem vagyok biztos hogy ez a bejegyzés is fog bővülni egy második résszel, így se könnyű kibogarászni, hogy mire gondolhatott a szerző…
Annak hogy japán szakterületre kerültem, abban szerepet játszott az, hogy megismerkedtem a kotó hangszínével, mégpedig a Hiroshima nevezetű amerikai-japán jazz fusion zenekarnak köszönhetően. Ez még jóval az animék és a japán szak előtt volt. A kotó egyébként egy 13 húros hárfa szerű kínai eredetű, de japánosodott hangszer. Egy válogatáson hallottam először a Lion dance című slágerüket, és sokáig nem is igazán tartozott a kedvenc számaim közé. Aztán valahogy a p2p korszakában belebotlottam egy-két másik számukba, amiket igazán megszerettem. A fusion zenékben elég kacifántosan tekerik a hangsorokat, könnyedén transzponálgatva skálákat, aprólékosan kromatikázva. Akkoriban erre volt rá állva a fülem, így a kotó szólók, amelyek bele vannak ágyazva a Hiroshima zenéjébe, nem különösebben mozgatták meg a fantáziámat. “Pentatonban pötyögés” ennyit fogtam fel belőle. Aztán egyszer valamikor rájöttem, hogy a kotónál valami egészen mást kell hallgatni. Ez az iménti bejegyzésben fémjelzett “fadarab” hangzás. Egy húr megpendítése is óriási élmény. Meg az, hogy nem temperált hangszer, ezért egy egyszerű pentaton skála is “megszólal” a hangszeren, nem úgy mint a zongorán ahol flikk-flakkozni kell ahhoz, hogy elbűvöljük a hallgatóságot.
Ez volt a kezdet, majd később az “Ensemble Nipponia” és a “Yamato Ensemble” (nem a dobos csapat) valamint Miyagi Michio művei nyomán elkezdtem érdeklődni a tradicionális japán zene iránt. Adott volt hogy a japán hangszerek közül a kotóra essen a választásom, ami hasonló funkciót tölt be a japán zenében mint a zongora az európai klasszikus vagy jazz zenében. Nem biztos hogy okos döntés volt még egy hangszert bevenni a repertoárba, de ez már csak született betegség nálam. A kotó mo.-n különleges hangszernek minősül, a japán zenei scéna mint az alföldi táj olyan üresen kong a széles horizont alatt, az is adott volt hogy jó betyárként belovagoljam a térséget és megfélemlítsem a szembejövőket. Ez rendje módja szerint meg is történt, ám a Tápió-patakon alapított japán-betyár falu betelepítésére még várni kell. Folyt köv, első félkereskedelmi célből leszállított hangszerem történetével.
Addig is egy versike:
Mivel ez egy fadarabka s a kotó méretéből fakad, szállításnál sok baj akad,
ha törik lesz nagy sírás azért se legyen fontos más, csupán a jó csomagolás
íme a Hiroshima egyik híres slágere a “One wish”:
Ez pedig egy Alpakka reprodukció pedagógiai célokra, aki ügyes itt meg is tekintheti a soundcloud csatimat, amire eddig még nem is raktam fel semmi “komolyat”:
A “Macskák délutánja” egy családi kör, egy közös tátrai kirándulás emlékei elevenednek fel. A mű ősbemutatója 2016 március 21én a 17-ik kerületi vackor garázsban került megrendezésre. Egy héttel azelőtt hogy a sors fintoros szellőcskéje átfújt volna ide a világteke napkeletibb oldalára. A művet alkotó darab hangjegyei két héttel az ősbemutató előtt szerződtek le a nyomtatópapírral, friss, illatos ám némileg kiforratlan, pont mint a márciusi tavaszi forradalmak. Bár a siker elsöprő volt, a költözés miatt a babérlevek összegereblyézését el kellett telelni. Három évvel később szintén családi események kapcsán alakult úgy hogy összejött a banda, érettebb fejjel megpróbálkoztunk hát a számok profi körülmények között való rögzitésére. Fogalmazhatnánk úgy is hogy extatikus állapotban mintegy áthoztuk a szebb hangokat a másik oldalról, de maradjunk annyiban inkább hogy kóma. A felvételek magukba szívták egy bohém esküvő friss emlékeit, édessé nemesült fáradalmait, tovább költve a Macskák délutánjában megbúvó családi történetet.
A fenti kép némileg árulkodik, a felállás törzsét egy zongorából és egy tangóharmónikából faragtuk ki. Azonban a magaslati levegőn a harmónikát egy lélegzetnyi pihenő erejéig leváltja majd a napkelet népszerű hangszere az ún “kotó”, ami ténylegesen egy üreges fadarab. A trailer zenék hamarosan hallhatóak lesznek, és mindeközben a második ősbemutató is tervezés alá került. A kotóról a továbbiakban a napkeleti (najó japán…) zenei szekcióban tartok értekezletet az érdeklődők számára. Megéri majd velem tartani.
A nyár végén hazalátogattam, és slukkoltam párat a híres magyar nyárfadús levegőből. Persze nyárfák sokmindenütt vannak a nagyvilágon, de legjobban csak is a pannon medencében susognak az eféle lombok. Ennyi élményt talán még sosem nyújtott a fák látványa, leginkább nyár, de a nyír is jó, fűz, meg sok más aminek a nevét sem tudom. Hát ennyit rólam. Mindenesetre régi ismeretségben vagyok velük az biztos. Ha csak a hangulatomtól függött volna én egész itten létem alatt mint valami csúcs színes mozifilm csak lombokat, növényzetet nézegettem volna. Olykor lentről, máskor fentről, átszellemülve Leányfalun a dunaparton, a Rómain, Esztergom felé menet útközben, Törökbálinton valahol az M0-s mellett, vagy éppen csak a házunk kertjében. Ezt régen csak úgy hívtam flesselés, vagy feelingezés. Volt is egyszer hogy estfelé kiültem a házunk elé az utcára, valószínüleg zenével a fülemben. Épp hazafelé tartott a szomszéd srác és megkérdezte? “Hát te mit csinálsz itt?” mondom “fílingezek” (micsoda hülye kérdés gondoltam magamban). De erről jut eszembe hogy a minap a tengerhez ültem ki hasonló módon amikor szintén egy szomszéd kutyát sétáltatva arra kószált ahol üldögéltem magamban szürkületkor, “jó estét”, “jó estét” “mit csinál itt, talán gondolkodik?” “jaa nem csak zenét hallgatok” (ja akkor jó)… Érdekes hogy mennyi gyanút kelt másokban ha csak ülünk magunkban valami jó helyen, és élvezzük a tájat, a levegőt. Hát igen ez a mai világ, mindig csak a rohanás. Ha nem matatsz, szöszmötölsz azt mondják rólad lusta, mihaszna, elmebeteg, gyanús alak, gáz vagy. Pedig higgyétek el ez nem is valami jóga, vagy meditáció, egyszerűen feelingezés. Na szóval Törökbálint. Ha már hont jártam, megerőszakolva a feszített menetrendet beiktattunk bátyámmal egy stúdiózást a híres SuperSize Hangstúdióban. A M1-es és az M7es elágazásánál az M7-es felé, majd az első kijáratnál ki, fel a nullásra majd ott is az elsőn ki vagy valami ilyesmi. Ahogy lejövünk a nullásról egy különös szervíz útra jutunk ami a kamionok számára egyfajta pihenőhelyként funkcionál. Valószínüleg ezért telepítettek ide jó magasra szabott fekvőrendőröket, amiken a nullásról enyhe 70-80as sebességgel leröpülvén nem éppen kellemes athajtani. Én már be voltam avatva ezért nem ugrattam, javaslom Ti is lassítsatok. Két fekvőrendőr után drasztikus váltás egy tanyasi útra. Kb egy kilóméteren keresztül sík terepen, akácossal körbeölelt út, némileg romantikára sarkall, de azért inkább most ne flesseljünk mert sok a kátyú. Megérkezünk a célállomásra már ha ez nevezhető Törökbálintnak, bokrok között katonai őrhelynek is beillő barátságos szocreál kocka, mely csak a lugas fáival áll szomszédsági viszonyban. Kedvesen szocreál, kicsit le van harcolva, de nem kérkedik semmiféle cicomával, csupán apró cickomjaival, akik ha jól saccoltam akkor lehettek úgy 2 hetesek. Meg kell őket zabálni, de ha lehet akkor inkább mégiscsak mi adjunk nekik enni, had nőjjenek nagyra. Mily furcsa szerencse, hogy aznap mi is cica misztérium által ihletett zenei anyag felvételét terveztük. A “Macskák délutánja” egy családi történet, amelyeknek főszereplő szülői házunk cicái. Jól táplált békességes tünemények, akik felnőtt ülőhelyet igényelnek, és súlyuk azonos – hanem több – a tangóharmónikáméval. Ők aztán tudhatják mi az flesselés, hisz egésznap bajszuk se rezzen, annyira statizálni tudják magukat egy-egy kényelmes fotelben. “A mihasznák!” gondolnánk, no de nincs ez mindig így, van hogy rejtélyes körülmények között hosszabb időkre elpárolognak. Vadászni mennek? Vagy a szomszédhoz kajálni? Esetleg társadalmi élet? Pasizás? A valóság igen megdöbbentő, de erről írnom most kár hiszen mesél majd róla a zene. Annyit azért elárulok hogy a mesés szépségű magastátrába repít utunk, ahol megannyi kaland vár minket. A cicák rendszeresen odajárnak át dolgozni, ott keresik meg a családi harmóniára és békére valót.
“Az internet eme távoli fennsikján, kietlen, csendes vidék terül el. Édeshalk szóval hivogatja az eltökélt vándorokat, hogy megismerjék aranyló mezeit, tiszta vizeit, ezüstös hegyormait. A messzi távolból megszólal egy hang. Múzsa…” “Azért ne féljetek nincs komoly gond” – szólott Paka.
