Egy kedves kollégától kaptam egy Facebookos kihívást, aminek értelmében mindennap be kell posztolnom egy albumot. Ezek a facebookos dolgokat sosem értettem, és most is a hülyét tettetem inkább. Szóljon tehát ez a poszt 10 olyan zenei albumról ami megváltoztatta az életemet.
Na már most az elsőnél gondban vagyok, mivel otthon van a bakelit, aminek sajnos a címére már nem emlékszem. Liszt Ferenc második rapszódiája mély nyomott hagyott, mint azt már az előzetes önéletrajzomban is megírtam, 4 évesen ugráltam rá a gyerekszobában. Emlékeimben egy szinfónikus verzió él, de a zongorásat is biztosan hallgattam. Volt idő hogy úgy gondoltam a Ferencek nagyon tudnak zenélni, hisz Erkel is Ferenc volt. Nagypapám hagyatéka volt egy szép lemezgyüjtemény, ennek köszönhettem, hogy jó korán megismerkedtem az alap klasszikusokkal. Gyakorlatilag minden fontosabb mű megvolt korongon. Mély hatással volt rám a diótörő. Nem igazán ismertem a történetet, de egy varázslat volt számomra az a zene, most is az. A balettet felnőtkoromban láttam és a történetben magában kicsit csalódtam. Valahogy máshogy képzeltem a dramaturgiát. De jó tanulság, hogy a legendás művek a hallgatóságban születnek meg igazán.
Kiskoromban éppen Jandó Jenő örvendett népszerűségnek és szakmai elismerésnek. Legalábbis nálunk házon belül ő volt az etalon. Persze Czifra is volt, meg Kocsis is talán – korán tudatosult hogy jó zongorista csak magyar lehet – De lemezen inkább Jandó Jenő maradt meg emlékként.
Nekem a harmónikázás ötlete az alpokból jött. Eredetileg a Tiroli zene volt rám nagy hatással. Azon belül is leginkább a steirische harmónika, azaz az ún. diatónikus stájer harmónika hangja ejtett rabul. Sokféle harmónika hangszín van, a világ jelenleg talán leginkább a musette-et ismeri, és leginkább francia sanzont vagy argentin tangót audióvizionál. Tehát ha harmónika akkor Franciaország, Párizs, valami koszos sikátor. Egy hajléktalan világégéssel játszik valami szomorú dallamot. Szerencsére a harmónika világa ennél sokkal színesebb, jobb és árnyaltabb. Én sokáig az osztrák zene bűvöletében éltem, aztán édesanyám hozott nekem egy CD-t egyenes szlovéniából. Elsőre kétkedve fogadtam, mivel az nem is tirol, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nagyon hasonló, sőt igazáből jobb is… Ezen a CD-n az akkor ifjú szlovén virtuóz Miha Debevec játszik. A számok nagy részét a szintén szlovén harmónikás legenda Zoran Lupinc szerezte. Lassan 10 éve nem tudok elszakadni ettől a felvételtől, gyakorlom is sokat, de hát nagyon pimaszul jól játszik az ifjú virtuózó.
A jazz-korszakomat, középsulis és a felsőtagozatos éveim között éltem legintenzívebben. Első jazz lemezeink között volt egy úgy nevezett “That’s Jazz” válogatás. Ennek a második száma volt a Spyro Gyro – Morning Dance című nóta. Nem a szokványos jazz volt amit addig hallgattam, így elsőre furcsának találtam, leginkább Kenny G jutott az eszembe róla, ami ugyebár nyálas. Alkalmazkodva az általános jazzer reakciókhoz, cikinek tartottam, mert nincs benne világmegváltó szóló, és amúgy is kevés benne a szakmaiság. Később azonban őszintén elbeszélgettem magammal és bevallottam, hogy nekem valójában ez jobban is tetszik mint a hagyományos jazz. De hát akkoriban erről a zenekarról nem lehetett sokat tudni. A mainstream jazzer scéna nem igen fogadja el őket, mert nekik túl populáris, és kevés benne a világmegváltó szóló, meg az önfeláldozó művészi kiteljesedés, és persze a szakmaiság. Én ezt inkább úgy fogalmazom meg, hogy nem csapják szét a zenét. Úgy alakult hogy egyik nyáron, kb 14 éves lehettem, 2 hetet Bécsben tölthettem nagynénéméknél. Volt hogy egyedül sétálgattam az utcákon. Szerettem csak úgy sétálni, meg nézelődni. Angolul tudtam már valamennyire, de nagyon féltem mindenféle idegennek való kontaktustól. Ha tehettem nem fecsegtem feleslegesen. Úgy alakult hogy egyik nap meg lett nekem mutatva a CD bolt. Akkoriban nagy mániám volt a CD vásárlás. A CD boltban hosszas kutató munkát követően kerülhetett sor egy-egy lemez megvásárlására, mert általában anyagi vetületen 1db CD megvételére volt lehetőség. Sikerült eljutnom a belvárosi CD boltban, talán még most is üzemel valamilyen formában. Elkezdtem nézegetni a CD-ket. Azt hogy hogy, arra nem emlékszem, de talán sikerült megkérdeznem a boltost, hogy meg lehet e hallgatni a CD-ket. Meglehetett. A keresgélés közben csakhogynem rátaláltam a Spyro Gyra-ra. (Mint később kiderült a válogatás CD-n elírták a nevüket…ez egy ideig csalodásként élt bennem, hiszem a spyro gyro jobban rímmel mint a spyro gyra) Arra hogy mi volt a többi lehetőség nem emlékszem, de az biztos hogy küzdöttem gondolatban a mainstream scénával. Ami leginkább annyit jelentett hogy bátyám vajon mit fog mondani. Ő akkoriban Miles Davist hallgatott a keményvonalas korszakból, ami elég kontrasztosnak mondható. Dehát ellen mentem az árnak.
Talán ez az is az egyik oka, hogy bizony nagy bátorság kellett hogy odamenjek a kasszához és az eladó tudtára adjam, hogy márpedig én ezt most megveszem. Hogy mondtam e valamit angolul vagy sem, arra nem is emlékszem, mindenesetre sikerült a tranzakciót lebonyolítani. Hazafelé, azt hiszem ennek a teljesítménynek örültem a legjobban. Hazaérve beraktam a hi-fi lejátszóba és jött a varázslat. Az effektezett trombita szólóra azt hittem, hogy az nem is trombita hanem szinti, és azért van mert nem volt pénzük trombitásra. Kicsit sajnáltam is őket ezért. Tudniillik én szeretem azokat támogatni, akik éppen nincsenek rivaldafényben. Később kiderült hogy a kor legjobb session trombitása Randy Brecker játszik a lemezen. Aztán az is kiderült hogy a lemez készítésénel minden technika a rendelkezésükre állt. Nem voltak szegények…, de ennek ellenére a lemez továbbra is kedvencem.
Volt idő, hogy Chick Corea-t és Herbie Hancock-ot tartottam a kedvenc zongoristáimnak. A jazztől való elfordulásom hatására a privát ranglistám is átrendeződött. A “Friends” című album azonban időtálló. Kinek mit mond a zene, nekem leginkább tavaszi/őszi erdőben való sétálás sejlik fel. Ösvény a pilis erdejében, kis kunyhó, kellemes ropogós füstszag, törpék gesztenyét sütnek, friss levegő. Mi kell még? Egy mölkky parti pl….
Nem mehetünk el szó nélkül a japán zenék hatása mellett. Szintén egy válogatás nyomán bukkantam rá a Hiroshima nevű zenekarra. A Lion Dance című számok számít sikernek, így az került fel a Jazz Funk and Fusion című válogatott lemezre. Kezdetben nem igen szerettem, mert hallhatóan a zenészek játéka nem hozta azt a “szintet” amihez én hozzá voltam szokva. Akkoriban még nem nagyon bontakozott ki a Japán iránti szerelem. Nem igazán pörögtem rá sem a shakuhachi hangjára, sem pedig a kotóra (japán hárfa). A kotó szóló egyenesen gagyinak hangzott, mivel általában csak egy pentaton hangsoron lehet játszani, egy számon belül. Semmi hirtelen hangnemváltás, félhanggal fel, félhanggal le stb… Aztán annyit hallgattuk, hogy arra eszméltem ez tetszik! Ez a lépcsőfok általában azt jelenti, hogy el kezdem keresni a lemezüket a boltokban is. Akkoriban kezdődött el a p2p fájlmegosztó szerverek használata. Sikerült valahogy rátalálnom a Hiroshima pár egyéb számára. Elég nehéz keresni, hiszen ezzel a névvel létezik egy rock banda is… Szóval az igazi átütést azt hiszem a One Wish című szám hozta meg. Ez a szám a Lion Dance-el ellentétben nem igazán nevezhető jazz fusion-nak. Jazznek sem igazán. Ez egy meditatív jellegű háttérzene? De pont ez adja a gyönyörűségét. A szellemisége, és a koto hangszíne.
Na de közben észre se vettem, mert ugrottam a One Wish-re ami nem is debütáló albumon szerepel. A Hiroshima 79-ben adta ki a névazonos Hiroshima című albumot. (Tudniillik ezt a zenekart jó részt USA-ban élő japánok alkotják.) Ezen az albumom szerepel a Lion Dance is, de leszámítva az utolsó számot, (ami kicsit félrement) mindegyik zseniális.
Miyagi Michio
A hiroshima szeretete ellenére sokáig nem igazán gondolkoztam azon hogy kotón tanuljak. A japánozás hozta meg szép lassan a vágyat. Voltak ugyan olyan számok, amik egyfajta japános feeling felé mutattak, az előbb említett One Wish, a “Ghost in the shell” anime főcímzenéje, Hisaishi Joe zenéje a “Chihiro szellemországban”-ból. Dehát ezeknek csak igen távolról van valami közük a tradícionális japán zenéhez, na meg a hangszerelésük is változó. Ahogy bekerültem az japánszakra, egyre több japán eseményre jártam. Volt szerencsém eljutni többek között 2 báb előadásra, és Nishi Yoko kotóművész szólókoncertjére is. Ezek azok az előadások amik elültették bennem a tradícionális japán zene iránti érdeklődést. Olyannyira távol van ez az európai zenétől, hogy nagyon nehéz szavakban ezt elmondani. Mondják hogy a zene milyen jó, mert túlmutat az emberi nyelven… hát ebben az esetben sajnos téves ez a meglátás. A japán tradícionális zene az én klasszikus/jazz/kodály neveltetésemmel pl egyáltalán nem értelmezhető. Az európai ember csak annyit mond rá hogy meditáció… Én is ebben a tévhitben éltem sokáig. A mai napig sok mindent nem értek, viszont sok részét megtanultam élvezni. Nos ebben a megértésemben nagy segítségemre volt egy Miyagi Michio szerzeményeit tartalmazó lemez. Mint később kiderült ez sem teljesen hagyomány japán, hiszen sok tekintetben erős benne az európai hatás. Azt hiszem ezért is volt könnyű befogadni.
Kaltenecker Trio – Ivory Tower
A jazz nagy szerelem volt a gimis éveimben. Ez többek között annak is köszönhető volt, hogy a 17.kerületi (anno)Dózsa Művelődésiház (most Vigyázó Sándor) működő jazz presso klubban közelről is megismerkedhettem a jazz scéna krémjével. Már persze beszélni nem beszéltem velük mert nem mertem, de láthattam őket élőben játszani. A jazz presso után gyakran sétálva mentünk haza bátyámmal, átbeszéltük a koncertet, és arról álmodoztunk mennyit fogunk mostantól gyakorolni mindennap. A legnagyobb hatással Kaltenecker Zsolt játéka volt ránk. Akkoriban mindig teltház előtt játszott a Kaltenecker Trió. A “The Crossing” című második albumuk volt leginkább műsoron. Borlai Gergő dobon, és Papesch Péter basszusgitáron. Ez a legendás felállás, túlzás nélkül világszinvonalú produkció volt. Kár hogy nem járt hozzá egy normális menedzsment. Valószínüleg kicsinyes dolgokon összevesztek a tagok és vége lett a varázslatnak. Az Ivory Tower volt az első Kaltenecker Trió lemez, amihez nagyon sok szép emlék fűz. Ezen Studniczky László “Zsatyi” basszusgitározik, szintén Borlai Gergő dobol, és majd elfelejtettem hogy Kaltenecker Zsolt zongorázik 😉
Kadlott Karcsi – Nádfedeles kisházikóm
4-5 éves lehettem, Kadlott Karcsi befutott zenésznek számított, gyakori TV-szereplések stb… A zenéjére nem emlékeztem de arra igen, hogy nőveremet cukkoltuk azzal, hogy neki valójában Karcsi lenne az igazi pasi 🙂 így hát a név mellett megmaradt bennem egy kép egy fickóról aki szereti a sört és a cigit. Más semmi. Hogy-hogy nem kb 16 év múltán a Rózsavölgyiben belebotlottam a “Nádfedeles kisházikóm” című kazettájába. Ami ha minden igaz igencsak olcsó is volt. Kicsi a kockázat alapon, humorból meg is vettem. Az elején humorból is hallgattam, aztán lefülelve egy-két felvillanó négyeshangzatot, apránként tényleg elkezdett tetszeni. Több lépcsős volt a dolog. Elején a dallamok kezdtek el tetszeni aztán egy pár év múlva elkezdtem figyelni a szöveget. Na ez megint egy óriási megvilágosodás, majd később arra is rá kellett jönnöm, hogy ez nem más mint a magyar nótázás hagyatéka, szóval párszor már rácsodálkoztam ennek a zenének a szépségére 😉 hát ennyit az én felfogó képességemről, már hogy csak lépcsősen megy. De mellettem legyen szólva, az énekórán nemigen beszélt a tanárnő Kadlott Karcsi műveltségéről. Pedig feldobná az énekórákat! Én legalábbis ha felszakadó vidámságra vágyok, akkor Kadlott!
Rácz Vali – Minden elmúlik egyszer
Meglehetősen depresszáns ez a cím. Egy talán Karácsonyi bevásárlás alkalmával jutalmaztam meg magamat ezzel a válogatás CD-vel, amely talán törött borítójának köszönhetően le volt árazva. A háború előtti budapesti miliő, egy ismerős mégis távoli világ jelenik meg a dalokban.
Bár korábban eljutottak már hozzám a sanzon számok a 30-as évekből, CD formában talán ez az egyetlen. Jó érzés amikor olyan magyar zenéket találok, amikért tudok rajongani. Ez a korszak összességében kedves számomra, pl. Kalmár Pál, Sebők Miklós dalait hallgatom még rendszeresen. A szövegeket még mindig aktuálisnak érzem, és mivel magyarul van eléggé át tudom élni. Ugyan időben elég messzire van tőlem ez a korszak, mégis úgy érzem hogy a nagyszülők, dédiken keresztül valamiért genetikailag sok jutott belőle nekem. A háború utáni korszakkal már nem tudok annyira azonosulni.
Zalakarosi szauna album
Sajnos se szerzőjét, se a címét nem tudom annak az albumnak, ami anno a zalakarosi fürdő színterápiás szaunájában szólt. Ezen belül is volt egy szám, ami annyira megtetszett, hogy addig jártam vissza izzadni, amíg fejben le nem tudtam kottázni a számot. Nem volt könnyű hiszen egy egész albumnyi zene járt körbe-körbe. Lehet persze hogy csak 30 perc volt, mindenesetre ki kellett várni mindig mire sorra jön az az egy! Az elején még nem ismertem a sorrendet, olyankor sokat kellett várnom, és sokszor eléggé szenvedés volt már mire megszólalt a várva várt szám.
Amíg még nem értem a zenét addig sok mindent legagyizok, így történt a Hiroshimával és a Kadlott Karcsival is, és ezzel a zenével is így voltam kezdetben. Nem fogtam fel pl hogy sok rész élőhangszerekkel van felvéve, és a szólamvezetést is jócskán alúlértékeltem, mondhatjuk hogy nem is hallottam igazán külön a szólamokat. Később megvilágosodtam, hogy ez egy igazi szakember műve. A téli fürdőzések, a friss vidéki levegő. Szaunázás után egy kis hűsölés a fagyos teraszon, majd pihi a büfében.
Ha minden igaz ma mára sajnos átalakult a fürdő és nem alkalmazzák már ezt a felvételt. Örülök, hogy legalább másfél számot sikerült megmentenem magamnak. Tessék parancsolni 1 szám.
Hát így állnánk.