A nyár végén hazalátogattam, és slukkoltam párat a híres magyar nyárfadús levegőből. Persze nyárfák sokmindenütt vannak a nagyvilágon, de legjobban csak is a pannon medencében susognak az eféle lombok. Ennyi élményt talán még sosem nyújtott a fák látványa, leginkább nyár, de a nyír is jó, fűz, meg sok más aminek a nevét sem tudom. Hát ennyit rólam. Mindenesetre régi ismeretségben vagyok velük az biztos. Ha csak a hangulatomtól függött volna én egész itten létem alatt mint valami csúcs színes mozifilm csak lombokat, növényzetet nézegettem volna. Olykor lentről, máskor fentről, átszellemülve Leányfalun a dunaparton, a Rómain, Esztergom felé menet útközben, Törökbálinton valahol az M0-s mellett, vagy éppen csak a házunk kertjében. Ezt régen csak úgy hívtam flesselés, vagy feelingezés. Volt is egyszer hogy estfelé kiültem a házunk elé az utcára, valószínüleg zenével a fülemben. Épp hazafelé tartott a szomszéd srác és megkérdezte? “Hát te mit csinálsz itt?” mondom “fílingezek” (micsoda hülye kérdés gondoltam magamban). De erről jut eszembe hogy a minap a tengerhez ültem ki hasonló módon amikor szintén egy szomszéd kutyát sétáltatva arra kószált ahol üldögéltem magamban szürkületkor, “jó estét”, “jó estét” “mit csinál itt, talán gondolkodik?” “jaa nem csak zenét hallgatok” (ja akkor jó)… Érdekes hogy mennyi gyanút kelt másokban ha csak ülünk magunkban valami jó helyen, és élvezzük a tájat, a levegőt. Hát igen ez a mai világ, mindig csak a rohanás. Ha nem matatsz, szöszmötölsz azt mondják rólad lusta, mihaszna, elmebeteg, gyanús alak, gáz vagy. Pedig higgyétek el ez nem is valami jóga, vagy meditáció, egyszerűen feelingezés. Na szóval Törökbálint. Ha már hont jártam, megerőszakolva a feszített menetrendet beiktattunk bátyámmal egy stúdiózást a híres SuperSize Hangstúdióban. A M1-es és az M7es elágazásánál az M7-es felé, majd az első kijáratnál ki, fel a nullásra majd ott is az elsőn ki vagy valami ilyesmi. Ahogy lejövünk a nullásról egy különös szervíz útra jutunk ami a kamionok számára egyfajta pihenőhelyként funkcionál. Valószínüleg ezért telepítettek ide jó magasra szabott fekvőrendőröket, amiken a nullásról enyhe 70-80as sebességgel leröpülvén nem éppen kellemes athajtani. Én már be voltam avatva ezért nem ugrattam, javaslom Ti is lassítsatok. Két fekvőrendőr után drasztikus váltás egy tanyasi útra. Kb egy kilóméteren keresztül sík terepen, akácossal körbeölelt út, némileg romantikára sarkall, de azért inkább most ne flesseljünk mert sok a kátyú. Megérkezünk a célállomásra már ha ez nevezhető Törökbálintnak, bokrok között katonai őrhelynek is beillő barátságos szocreál kocka, mely csak a lugas fáival áll szomszédsági viszonyban. Kedvesen szocreál, kicsit le van harcolva, de nem kérkedik semmiféle cicomával, csupán apró cickomjaival, akik ha jól saccoltam akkor lehettek úgy 2 hetesek. Meg kell őket zabálni, de ha lehet akkor inkább mégiscsak mi adjunk nekik enni, had nőjjenek nagyra. Mily furcsa szerencse, hogy aznap mi is cica misztérium által ihletett zenei anyag felvételét terveztük. A “Macskák délutánja” egy családi történet, amelyeknek főszereplő szülői házunk cicái. Jól táplált békességes tünemények, akik felnőtt ülőhelyet igényelnek, és súlyuk azonos – hanem több – a tangóharmónikáméval. Ők aztán tudhatják mi az flesselés, hisz egésznap bajszuk se rezzen, annyira statizálni tudják magukat egy-egy kényelmes fotelben. “A mihasznák!” gondolnánk, no de nincs ez mindig így, van hogy rejtélyes körülmények között hosszabb időkre elpárolognak. Vadászni mennek? Vagy a szomszédhoz kajálni? Esetleg társadalmi élet? Pasizás? A valóság igen megdöbbentő, de erről írnom most kár hiszen mesél majd róla a zene. Annyit azért elárulok hogy a mesés szépségű magastátrába repít utunk, ahol megannyi kaland vár minket. A cicák rendszeresen odajárnak át dolgozni, ott keresik meg a családi harmóniára és békére valót.
Folyt köv
