Na nem olyan nagy sztori ám, de azért elmesélem. Mint azt a korábbi bejegyzésben első húrként már megpendítettem, a nagy távolságokban való szállításánál az okozza a legnagyobb nehézséget, hogy túl lóg mindenféle postai illetve repülőtéri méret határon. Ezek a kilógások pedig súlyos forintokba, yenekbe kerülnek. Nem beszélve arról, hogy törékeny alkat lévén, a csomagok lelki békességéért felelős pszichológusért is csengetni kell. Mit is jelent ez? Legutóbb, Pekingben az átszállásnál volt szerencsém elnézni, ahogy bebakolják a csomagokat a raktérbe. Na nem izgatott volna különösen a dolog, ha a saját bőröndömbe ezúttal nem a kedves harmónikámat csomagoltam volna. Na zenészek persze általában ilyet nem szoktak, hisz megkülönböztető matrica nélkül feladni bármi fontos hangszert nem illik. Én is felvittem volna magammal a fedélzetre, ha ezen a járaton ne lett volna 5 cm-el kisebb a kézicsomag megengedett mérete mint mondjuk más cégeknél. És valóban odafelé ha felvittem volna a fedélzetre és nem lett volna üres mellettem egy hely, akkor gyakorlatilag nem tudtam volna igazán hova rakni, mert a felső rekeszekbe, amik az én ülésemhez jártak volna, a személyzet már előre bepakolt… Mindenhol vannak érdekes szokások mindenesetre.
Lényeg a lényeg, hogy betettem a nagy csomiba a hangszert és bíztam a pakoló személyzet jó hangulatában.
Ahogy várom az átszállást a rendkívül impozáns, építészetileg brilliáns tetőszerkezetű, bár alatta kissé kies Pekingi reptéren, bámulom a határt, s valahol az aszfalton éppen behúzták a nagy méretű kosárkákra emlékeztető kis kocsikat. A napos egy emelvényre állva kezdte el etetni a gépet pocijába. Egy másik kolléga a gépben várta hogy átvehesse az érkező darabokat. A naposunk, valószínüleg, bár határozottan rosszul, úgy tanulhatta, hogy ezeket a csomagokat feltétlenül dobni kell egy picit. Hogy legyen egy kis hangja. Ez amolyan vámvédelem is egyben. Bár neki semmi köze a vámoláshoz ezen a gépen, hiszen csak átszállinkózás. Próbáltam neki az üvegfalak mögül jelbeszéddel elmagyarázni…
NEM KELL DOBÁLNI! SOKKAL TÖBB IZOM HA SZÉPEN RAK! IZÜLET SEM KREPA LESZ!
Valószínüleg nem beszéltem azt a kínai jelbeszéd akcentust amit ő, ezért nem érthette meg az üzenetemet. Megpróbáltam aztán nagyméretű kínai írásjeleket írni a levegőbe, hátha az jobban megy hiszen az akcentus biztos. Ez sem sikerült, valószínüleg nem tudott olvasni… Tovább dobálta, és biztos vagyok benne hogy élvezettel! Ő olyan munkát csinál amit szeret!
Végülis mindkét hangszer épségben utazott. Tehát visszatérve a kotóra. A sztenderd méretű kotók hossza 180-190cm körül van. Korábban egy másik légitársaságnál 190 cm volt a mágikus határ. 182cm-es hangszerre emlékszem, de a végén valahogy mégis lehúztak plusz pénzre, merthogy átléptem a 190cm-ert. A mostani úton a légitársaság a feladott poggyászt 160cm-ig engedélyezte. Úgy alakult, hogy ezúttal egy jóval rövidebb hangszert viszek, ún. neogotó-t, és nagy magabiztossággal álltam sorban a becsekkolásnál. A szemfüles csekkolónő ki is szúrta rögtön sas-szaglásával, hogy a csomagolópapírba betekert dolog, némileg gyanús. Nem mondom látszólag akár lehetett volna egy alúltáplált gyerek múmia is akár. Könnyedén felkaptam a hónom alá. Megmondtuk, hogy hangszer, megnyugodtak. Törékeny? Igen, de annyira nem akarok hogy fizessek is érte… Elkezdték méricskélni. Mondom otthon lemértem. Nem is tudom miért mondtam, amikor valójában nem is mértem le, csak azt hittem tudom a hangszer méretét, mert valami oldalon úgy láttam. Tévedtem… mondják a nők, mert most már ketten voltak, hogy túl lépi kicsit a határt. Mondom az alján tetején csak szivacs van, az össze nyomható. Jól van igen, meg mondta hogy lemérte otthon, ezért most elengedjük, zárta le az ügyet az egyik kedves hölgy. Huhh…. Szerencsére annyira magabiztos voltam hogy nem jutott idő aggódni a dolgon, ezúttal bejött. Ráadásul volt annyira segítőkész a csekkolina, hogy rárakott egy “óvatosan törékeny, de nem vállalunk felelősséget” matricát. Na ez aztán a szolgáltatás! Ha ezt is a pakolófiúkra bízzuk, forgáccsá lett volna mire hazaérek vele. Hát ugye ha van fűrész-hangszer, akkor kell lennie forgács-hangszernek is. Tanulság, ha olcsón akartok kotót szállítani válasszatok rövid méretet, még a postán is fel lehet adni. Na persze a kicsi hangszer csak gyakorlásra van, fellépni vele nem szokás, legalábbis Japánban. Azt azért el kell mondani, hogy a japán tradícionális zenei világban tevékenykedők nem igazán tudják elképzelni, legalábbis elsőre, hogy milyen is a helyzet pl Magyarországon ezen a téren. Pl, hogy nincs összesen 10 db hangszer az országban, abból is kb 2 van használva. Valljuk be mindegy milyen, csak legyen valami hangszer ami megszólal és lehet rajta gyakorolni. Legalábbis én egyelőre emellett a koncepció mellett vagyok. Azt nem mondom, hogy rendeljetek tőlem és legközelebb viszem (egyelőre nem tervezek hangszer importálással foglalkozni), de mindenkit csak bíztatni tudok, hogy ha érdekli a hangszer és mindaz ami körülötte van, na nem a csomagolásra gondolok, akkor nyugodtan álmodozzon. Az első lépés nehéznek tűnik, de most a kis kotó története folyamány megcsillant a fény az alagút végén.
…A téma még folytatódik, de abban már nem vagyok biztos hogy ez a bejegyzés is fog bővülni egy második résszel, így se könnyű kibogarászni, hogy mire gondolhatott a szerző…
